Tudom, tudom... A mikrofonpróba után eltűntem. Ennek több oka is van. Az első hogy nincs netem. A második hogy ha netet akarok el kell mennem a Burger Kingbe. A harmadik, hogy ha el akarok menni a Burger Kingbe akkor ahhoz pénz kell. Ha viszont pénzt akarok akkor dolgoznom kell. Dolgozni pedig akarok. Itt a gond. Nem tudok lemondani arról a vágyamról hogy a porhüvelyembe zárt létezésemmel járó időt megfizessék. Ha már itt vesztegetem az örökkévalóságra várva. Persze nem az internet és a blogolás az egyetlen célom a munkával, azaz a pénzzel. Na igen, egészen más céljaim vannak mindkettővel. Egészen különböző célok. Mondjuk most azért van pénzem, nem panaszkodom... Csakhát nem lehet az ilyet elszórni amíg nem termelődik után.
Szóval kiléptem a lakásból, el is tévedtem rögtön, alig találtam vissza. Azért be kell vallanom hogy nem az internet volt az egyetlen akadálya annak hogy nem írtam. Merthát önéletrajzokat ugye küldözgettem. Fel is vettek. Dolgoztam egy napot. Brókerként... Igen azt írtam hogy Brókerként. Az első meglepetés után persze örültem neki, azt hittem minden megoldódott. De tévedtem... Mert grafikonok nélkül kellett volna dolgozni a cseh tőzsdén... Ez persze azt jelenti hogy igazából semmit nem tudsz a papírokról amiket adol veszel. Csak adsz és veszel amíg a megbízó pénze bírja. Otthagytam őket. Na de azért ennyivel nem zárom le.
A felvételin egy cingár fickó fogadott nomeg a csodaszép titkárnő. Tényleg szép nő volt mitagadás. Izgultam. Ez volt a második interjúm magyarországon. Próbáltam felidézni mindent amit az interjúkról hallottam. Néztem cnn-t a falraszerelt plazmaképernyőn. Aztán eszembe jutott, hogy hátha figyelnek és körbenéztem, hogy lássák, tetszik a hely és akarom ezt az állást. Ami igaz is volt. Jó lett volna öltönyben dolgozni járni egy jólfésült irodába. Feszítettem az öltönyömben, büszke voltam rá, még a feleségemmel választottuk az esküvő előtt. Télen tartottuk az esküvőt, karácsony napján. Kicsit furcsállották a többiek de nem akadékoskodtak. Templomi esküvő volt reggel tízkor. Pécsről jött a pap hogy összeadjon minket. Akkoriban nagyon fontosnak gondoltam az Istennel való kapcsolatomat. A feleségem mindig arról beszélt, hogy szentté akar válni. Őt akkoriban keresztelték, egy hónappal az esküvő előtt. A reggeli készülődés során nem is volt időm arra hogy átgondoljam a jövőmet, és időm sem volt rá, hogy tudatosuljon bennem ez a lépés. Persze azóta senm bántam meg hogy így döntöttünk. A legjobb évünk volt, ami a hitet illeti. Azt hiszem minden más összedőlni látszott, de mi ketten csak fogtuk egymás kezét és csendben szemléltük ahogy az életünk darabokra hullik. Abban az évben tört ki a világgazdasági válság. Az előszeleit már éreztük mikor kitűztük az esküvő időpontját. Akkoriban úgy számoltuk, hogy diploma után pont vége lesz a recessziónak. Bátrak voltunk és úgy gondoltuk hogy nem kell nekünk más csak erős hit és egymás szeretete. Komolyan úgy éreztük hogy valaki vigyázza minden léptünket. Mikor elsétáltunk a dzsámi mellett láttuk, hogy mindig ég bent a lámpa, mintha mindig arra emlékeztett volna minket hogy bármi történik is, mindig ébren van a mi őrizőnk. Mindkettőnk szívének kedves papot találtunk aki az oltár elé vezetett minket. A templomban hárman miséztek, a három pap a három Isteni személy képét öltötte magára. A mi papunk volt a Szentlélek. Emlékszem, nála mindig csak egyszer próbáltunk el mindent. Sosem gyakoroltunk semmit, sosem magoltunk de tudtuk hogy ő inkább mindig imádkozik értünk. Valahogy így képzelem a szentlélek erejét is. Mindig az Atya ereje révén, csodák útján rendezi el a világ dolgait, attól az erőldödéstől függetlenül amire mi képesek vagyunk. Volt egy idősebb pap is, aki az mindig az Atyára emlékeztett. Már nyugdíjas volt, szigorú, morgolódós, de mégis átjárta a szeretet. Mindig volt egy-két vidám megjegyzése. Mindig tudott valami érdekeset mondani a hitről. És volt egy fiatal pap, leginkább az ő késő esti miséire jártunk. Mindig a profánnal kezdte a prédikációt de mikor kimondta az utolsó szót, emlékszem, a szakadatlan figyelemtől terem fényei beleégtek a szemembe. Sokszor már-már katarktikus élmény volt. Az ő kedves figyelmükben készülődtünk az esküvőre. A feleségem szinte kivirult a mindennapokban, ahogy szentek életrajzát olvasta. Volt idő mikor nem gondoltam hogy valaha is ide jutunk, nem érdekelt mindig az hogy miben hiszek. Sokáig annyira elfolytottam magamban a kérdést, hogy beszélgetések során például kínos grimaszokkal tértem ki előle. Aztán magamra erőszakoltam valami közösségi hitet, ami talán a legnagyobb hiba volt. Emlékszem eljártunk egy közösségbe, érdekeltek is minket az ott vitatott kérdések, de sokmindenben nem vettük komolyan az ott elhangzottakat. Annyira sem hogy szóvá tegyük ami nem tetszett. Így lassan egyre frusztráltabbakká váltunk, egyre jobban idegesített hogy nem lehetek önmagam és azt kezdtem gondolni hogy Isten azonos a közösség lelkészének véleményével. Mert nem volt mit olvasni csak a lelkész véleménye ami kizárt minden mást, mint egyértelmű autoritás. Lassan kicsúsztam a bolondok padjára a nézeteimmel és a világképemmel. Pedig meg voltam győződve róla hogy szeretem Istent, bárki is legyen. Hogy szeretem azt aki a világot teremtette. De mivel nem volt igazi tere a kérdések feltételének, nem voltam teljes jogú tagja a közösségnek, máig nem értem miért, ezért csak a frusztráció maradt és az az érzés hogy Isten távol van tőlem. Aztán elutaztunk. És a hosszú csend és újrakezdés segített tisztázni magamban ezeket a kérdéseket. Akkor találkoztam John Toddal és az őt körülvevő szubkultúrával. Teljes csendben és magányban gondolkoztunk a feleségemmel azon amit hallottunk és láttunk. Arról kezdtünk gondolkodni, hogy milyen erővel van jelen a világban a gonosz. Bármi is legyen a Gonosz. Sokat gondolkodtunk a pogányság helyzetén és a kereszténységen. Toddal kapcsolatban nem az az érdekes kérdés hogy meggyőz-e vagy nem, hanem hogy mit mond a hitről. Maga a történet filmbe illő, varázslatos story, ahogy hallgattam, feléledtek bennem a gyerekkor elvágyódásai. Emlékszem egyszer kisiskolás koromban, mikor fantasy regényeket olvasgattam arra gondoltam, milyen jó is volna ha most megnyílna előttem a föld és átkerülnék egy mesevilágba ahol sárkányok, manók, tündérek és boszorkányok kergetik egymást. Nem mondanám, hogy élveztem az iskolapadot. Akkoriban történt a rendszerváltás. A kilencvenes évek elején kezdtem az iskolát (ha jól emlékszem 1990-ben). Senki nem tudta milyen nyelven kell tanulni, mindenki azt kérdezgette hogy kell -e oroszt tanulnunk. Emlékszem az első történelemórán a tanár megjegyezte hogy nagyon sajnálja hogy pont az adott párt nyerte a választásokat (ez már négy évvel később volt, mikor történelmet kezdtünk tanulni). Apám mingid azon aggódott hogy besúgó lettem az iskolában hiszen ott szedik össze a kémeket hogy a családjukról beszámoljanak.
Szóval ott ültem az irodában és nem gondoltam ilyenekre. Csak arra, hogy jó lenne itt dolgozni. Régóta érdekeltek a tőzsdei részvények, csodáltam és még mindig csodálom a technikai analízist, hogy puszta történeti adatokból meg lehet mondani hogy hogyan alakulhatnak az árfolyamok. Persze a válságot mégsem látták. Vagy legalábbis nem elegen. Soros György például látta.
Szóval megjelent ez a cingár alak és beszélgetni kezdtünk. Röviden bemutattam magam aztán ő mutatta be céget. A vége az lett hogy OKI-s képzést kapunk és alapfizetést amire azt gondoltam hogy már megéri, ha nem is fogok itt dolgozni. Persze ez meg is érte volna. Aztán egy hét laza oktatás után kellett elkezdeni dolgzni. Ez az oktatás és a tesztek volt az első gyanús jel. Aztán amikor a hét végén bárki megírhatta mégegyszer a tesztet, de akkor már felügyelet nélkül, akkor már csak ki akartam várni mi lesz a vége. Ez az idő gyorsan be is következett. Mert ahogy véget ért a tesztírás/javítás bejött egy ideges alak, ő magyarázta el nekünk a tőzsdei alapokat, és arról kezdett el beszélni hogy egy jogi tesztet is ki kell tölteni. Na akkor rendre elmondta mi a helyzet. Hogy nincs munkaszerződés, nincs fizetés és ha pénzt akarsz akkor vállalkozói igazolvány is kell. Ekkor megcsörrent a telefonom. A feleségem volt. Aznap volt az első nap, hogy nem tudtam velemenni a klinikára. Sírva hívott, hogy bent kell maradnia. A hétvége alatt sokmindent átgondoltam. Nem láttam értelmét annak hogy maradjak, de hétfőn még bementem. Bent nagy volt a zaj és kemény volt a munka, ami tetszett is. Azaz tetszett volna ha nem ügynökként kellett volna dolgoznom. Végigcsináltam egy napot. Majdnem én kötöttem a legtöbb üzletet, azaz szereztem a legtöbb érdeklődőt. Egy másik srácnak jobban ment, persze ő ingatlanokat árult már pár éve, volt gyakorlata. Szóval ahogy beértem a feleségemhez, elmondtam neki minden kétségemet. Bíztatott, mondta hogy nem kell csinálnom ha nem akarom, majd lesz más. Még este is sokat gondolkodtam rajta hogyan tovább. El is felejtettem az érveket, csak valami irracionalitás irányított. Végső kétségbeesésemben kinyitottam a bibliát. Timóteus levele a kapzsiságról csapódott fel. Amikor olvasni kezdtem könnybe lábadt a szemem. Mintha egyértelmű utalás lett volna arra a kérdésre amit feltettem. Nem mentem vissza többet dolgozni. Aztán ahogy megnyugodtam és eltűntek előlem a bankjegyek tisztázódtak bennem a morális indokok. A cég ugyanis egy külföldi tőzsde kereskedésének élénkítésére használja fel a magyar befektetők pénzét, tekintet nélkül a befektetett összeggel nyert profitra. Csak a kereskedés intenzitása az érdekük és a befektetés realizálásának valósznínűségének csökkentése. Ez senki másnak nem jó, csak az illető tőzsdének. Ha a Buxon dolgoznék és is csinálnék ilyet, mondjuk csehországban.
Persze a cég nevét nem mondhatom meg, hiszen aláírtam erről egy nyilatkozatot. Máshol is voltam interjúkon. Az első, próbaképp egy biztosító volt, de voltam a Capital Partnersnél is, meg ferigyen is. De erről majd legközelebb. Mostanra ennyi bőven elég volt Budapestről. "Ha már nem biciklizem. De talán jövőre elmegyek én is a critical mass-re. Ha vége lesz ennek a válságnak és tudok venni magamnak egy biciklit." - az utolsó mondat feltehetőleg a szomszédok egyik részében hangzott el, vagy hangzott volna el. Talán pont Taki bácsi mondta volna ha meg nem hal Zenthe Ferenc.
Ma elaludtam. Tegnap sokáig beszélgettünk a feleségemmel. Elképesztő hogy mennyire nem tudunk mi beszélgetni. Nincs csevegés, vagy könnyed társalgás, csak komoly munka. Elemezzük egymás lelkivilágát és elmeséljük mások életét. Eközben egymást tépjük. Nem tudom eldönteni, hogy korral jár -e ez a dolog. Nem olyan hélya-nászos mint Adynál, márha egyáltalán tudom hogy nála milyen lehetett.
Vannak az embernek emlékei olyan kapcsolatokról amelyekben szenvedő fél volt. De ez más, ez nem valami végeláthatatlan mizéria amiből az ember nem tud szabadulni. Azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom hogy nagyon szeretem a feleségem és ez a szeretet nem is halványul el miközben vitatkozunk. Pusztán arról van szó hogy mi nem tudunk beszélgetni, nem tudunk megvitatni dolgokat. Nem tudom hogy ti hogy vagytok ezzel. Mintha minden amit mondunk felhasználható lenne ellenünk. Minden. És mindennek tétje van. Ezért aztán elhasználódunk hétvégére. Mert vagy mások életét éljük vagy egymás lelkében vájkálunk. Az életünk a maga abszolút teljességében nyomaszt minket.
Az otthon pusztán új csaták színtere. Ezért is lehet olyan jól átpolitizálni a családi életet, hiszen mi erre vagyunk kiéhezve. Ha nincsen valamilyen intrika, pletyka akkor rögtön megérezzük a fekete bárány hiányát. Na persze nem mintha mindez magyar sajátosság lenne. Éppen ezért talán nem is ide való ez a bejegyzés.
Nem túl eredeti gondolat arról beszélni hogy minden társadalom kitermeli a maga bolondjait. Nemhogy a tartalom nem új de a forma is a régi. Akinek esetleg nem esett volna le eddig, Foucault és Marx írt ezekről a problémákról régebben. Dehát valahol el kellett kezdeni Budapestről beszélni... Nem lehet rögtön belevágni az életbe... és még csak ki sem léptem a lakásból. Aggódom kicsit, hogy minden ember odakint így tölti az estéket. Mert nekem ettől egy kicsit sincs jókedvem. Rosszkedvű emberek közé menni pedig egyáltalán nem dob fel. Talán majd egy pár héttel később...
Úgy értem akkor már feldob. Nem úgy hogy akkor majd kimegyek az utcára. Bár ahogy ezt most leírtam, átfutott az agyamon hogy vicces lenne így érteni, ha komolyan akarnám venni magam.
Valószínűleg nem értünk egyet egy csomó dologban. Valószínűleg irígy vagyok rád amiért van munkád és sikeres vagy. Valószínűleg bármit is gondolsz lesz vele problémám.
A jótanácsaim a következők. Soha ne szerezz ellenségeket és csak ritkán barátokat, hiszen mindketten azért vannak hogy legyen aki bántson. A családod olyan részed akiket nem tudsz magadról levakarni, hiába is próbálod ezért lassan elkezdheted szeretni őket, vagy legalábbis felelősséget érezni irántuk. Minden sarkon találsz magadnak kudarcokat de ami után igazán nehéz felállni azok a bűneid.
Ami engem és remélhetőleg téged is érdekel. Hogy vajon miért nem mossák el mindig a kávé gépeket a costában és miért annyival rosszabb a subway magyarországon mint Angliában? Hogy mit élveznek az emberek azon hogy a pirosnál keresztbeállnak a zebrán és végül, hogy Budapesten miért élnek az emeberek még mindig nyomorúságosan végletesen és bénítóan reménytelenül összezárva?